Születésünktől fogva, ahogy elkezdünk fejlődni, mindig valamiért küzdünk: eszetlenül célokat, álmokat, vágyakat kergetünk. Megyünk az utunkon hol könnyeinkkel küzdve, hol felhőtlen mámorban úszva. Gyakran visszapillantunk a múltra: a gyermekkorunkra, első szerelmeinkre, sikereinkre. Ilyenkor képeket, hangokat, ízeket, sztorikat idézünk fel. A legszebb pillanatainkat sokszor újra szeretnénk élni, de előfordulnak olyan fejezetek is, amire legszívesebben nyomnánk egy erőteljes delete gombot. Sajnos ez fizikailag lehetetlen, de képzeletben megvalósítható. Sőt ez az egyik legnehezebb lecke az élettől. Továbblapozunk és levonjuk a megfelelő tanulságokat, az előítéleteinket pedig félretesszük. Sokszor a rossz élményeink a legnagyobb tanítómestereink az életünk során. A sors fintora, hogy jobban megéljük a negatív dolgainkat. A magyar ember egyik jellemző tulajdonsága az állandó panaszkodás. Észre kellene venni, hogy mindennél többet érnek a szép emlékeink. Észrevétlenül eltompítják a lelket rázó időszakokat. Mindannyiunk életében sorakoznak feledhetetlen pillanatok, amelyekre bármikor szívesen gondolunk és képesek vagyunk rajtuk elmosolyodni. Ha úgy érezzük, hogy nagy a nyomás rajtunk, akkor a múltunkból csak egy kedves pillanatot idézzük fel! Lehet ez bármilyen kis apróság…. ha nekünk, akkor és ott adott valamit, most biztos, hogy varázslatos módon kirángat minket a vacak időszakunkból!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: